Szonett
Már fénnyel írok, mit a Naptól kaptam,
felhőkben lapozok, ha szélvész támad,
fogytán vagyok az égi vegytintának
sugárözönben, mégis megkopottan.
Olykor frissen, máskor lassan, fáradtan,
mint a lángok tépte berki madarak
a ködökből szövöm trillás jajomat,
a káosztól megóvva, védve magam.
Szorít, fojtogat láthatatlan köröm,
az árnyakat prizmámmal fénnyé töröm,
az öröm rózsaszín, és kék a remény.
Ki tárul a szívek labirintusa,
odakinn az összkép bármilyen kusza,
tél után tavaszunk legyen csupa fény.
2019. 04. 08,