Bár foghatnám újra a kezed,
ahogy néptelen utcán veled
sétáltam, az ajkadból ittam
a szerelmi varázsfőzeted.

Itt-ott sápadt lámpáknak fénye,
voltál akkor jövőmnek reménye,
szó oly kevés mi az elhangzott,
éreztem szíved hevesen dobogott.

Ittas részeg lettem csókodtól,
felizgatott kebel bimbódtól,
a nyári szellő suttogóra fogta,
kuncogva hajadat kócolta.

Nem követtem szívem algoritmusát,
már hiába szánom-bánom a hibát,
őszi szél fújta a faleveleket,
bontatlanul kaptam küldött levelemet.

Már nemcsak álmomba tör rám,
hogy őt vágyón átkarolhatnám,
öreg hárs suttogó szavában,
az elpazarolt éjszakákban.

Veszett a múlt ifjúságdalában.
önkéntes rabszolga karavánban,
fuldokoltam választott mocsárban,
belegabalyodtam egy kuszaságban.

Lelkemben így dúl örökös vihar,
zeng a kórus énekel a női kar,
volt egy nő, ki felkeresett csak ő volt,
de te voltál ki, mindent szétrombolt.

Varga István.Barcs.2019.09.04