Sokszor a torkunkon akadt a szörnyű múlt,
sok volt a szegény, de kevés a nyomorult.
Élet kelepelt a roskatag kéményen is,
csak katarzis volt, és nem tragikus krízis.
Színes ceruzákkal erdőket rajzoltam,
átvágtam rajtuk kristályos patakban
Olvadó hóléből facsartam életet,
eggyé mosódtak a szétesett részletek.
Rézüstben főzték a finom szilvalekvárt,
anyám a kertben a jázminok között várt.
Gyilkos rianások pattogtak alattam,
tátongó lékeken vígan átsiklottam.
Haraptam ikrás-zsíros szelet kenyérbe,
nagyapám szegte fel közös ebédre.
Arcukra mosolygott petróleumlámpa,
lemorzsolva már a disznók vacsorája.
Felvillannak bennem vidám ultipartik,
ilyenkor a magány nagyokat vonaglik.
Magamba szívom az akácfa illatát,
mint orchidea nyílott a bodzavirág.
Egyedül jártam a smaragdzöld réteket,
mikor szerelmes tavaszom megérkezett.
Marokszedő lány a nyárban rám köszönt,
hófehér térde beitta a fényözönt.
E sok szétszórt mozaik együtt vagyok én,
összesöpröm őket sötét, téli estén.
Tarkán, szerényen már lepergett az élet,
nézem a részeket, áldom az egészet.
2013. december 23.
