A kies tengerparton némán ül két bölcs kő,
lábuknál hullámok, felettük az idő.  

A csendben a fehér habokat hallgatták,
pont a filozófus, Platón sétált arra,
hogy kilesse a mindenség üres titkát,
az Isten árnyékát képzelte egy falra.
Aztán eljött a nagy zseni, Arisztotelész,
élőt, holtat rakott szigorúan rendbe,
azt hitte, mindent átfog az értelem, ész,
skolasztikát ácsolt hiszékeny emberre.
Isteni természet köszönt Spinozára,
Kant agyalt ki magának örök fogalmat,
hogy pörögjön Hegel dialektikája,
mindent elsöpörtek véres forradalmak.
Sötét leplet takart ránk egy lelkész, a dán
Kierkegaard, mielőtt népvezérek
felléptek, hirdette, életcél a magány,
de a tömeghalál oldott vérfestéket.
Jöttek a kövekhez hóhérok, diktátorok,
nagy szakállal és kopaszon és bajszosan,
győzelmüket kiáltotta minden torok,
ám megbuktak az eszmék az osztályharcban.
Az egyik kő kérdi, mondd mi ez a nyüzsgés,
te csak ne izgasd magad kedves kőkomám,
felel a másik, csak cirkusz ez az egész,
nekünk nem jutott hely e zajos lakomán,

És mint korábbi évmilliárdok alatt,
csak számolják tovább a vad hullámokat.

2013. december 21.