Egy öregkori vers is lehet fiatal
hitében, ha kinyílva búcsúzik a dal,
hajnal, naplemente ugyanarról mesél,
összefut a számban a borzadás és kéj,
a felhő tincse, mint kibontott bronzsörény
lobog körbe- körbe, az illata tömény,
bódító, selyem árny-tornácán egy új est
vár most rám, szikrákat gyújt, és tejutat fest,
e múló szépségbe minden bele szédül,
nincs bennem félelem mélység kénkövétől,
napok csomagjától görbére görnyedve
utazóládámban a szegénység teste,
majszolok szavakat, mint száraz kenyeret,
megélni az urak morzsáján is lehet,
valahogy, mert hullámzok akár a tenger,
a mankó, mentődeszka a vészben sem kell,
a nyers hangok helyet csak lágy visszhang marad,
alszik a gyűlölet, elszunnyad a harag,
ki született vesztes és önjelölt harcos,
annak egy alkony is menedék, magasztos.
2020. júl. 5.