Elvakít, mikor a téli Napba nézek,
mint bolygók ugrálnak fekete karikák,
vásznak nélkül több száz megfestetlen képet
tapintok, nyíljon rajtuk boldogabb világ.
Nem látom, csak érzem az éltető napfényt,
mely e világra hozott, s majdan elragad,
elébe állok sorsom vállalva önként,
tépjetek, szaggassatok foton-madarak.
Átfagyott érzelmek, lávafolyam öntvény,
fénynyalábot mérek drákói szigorral,
mindig más, sőt egyre furcsább az eredmény,
a teremtés az elejétől fogva csal.
Mondják, a Nagykönyvben már megvagyon írva,
láthatatlan tinta, felvágatlan lapok,
én, mint a Galaxis árva kis pondrója,
kis jeleket vések, az emberről írok.
Táncot rop, ficánkol az ingatag kvantum,
földhözragadt anyag vagyok, tán fénylélek,
velem is született egy kis Univerzum,
ha a Napba nézek, még vakon is élek.
2022. 01. 01.