Lépkedek a kétségek útján,
ennyi volt, és nincs tovább?
Valaha egyszer még meglelem
létemben a sok csodát?

Az élet elszáradt avarán
megtört sorsok ropognak,
hallom jajgatásukat,
nekik most mit adjak?

Nyújtanám feléjük kezem,
de ellökik, mást akarnak,
hiába adnám tört szívem,
csak sóhajtanak, jajongnak.

Lelkem kérik szüntelen,
de nélküle mi vagyok?
Míg élek, szívem dobog,
legalább vigaszt adhatok.

Letörlöm a könnyeiket,
megölelem az ábrándokat,
hunyt parázsból felszítom
a szikrát, majd a lángokat.

Üres kezekbe teszek reményt,
ha kérik, akkor álmokat,
hogy letépjék, szaggassák szét
a karma hozta láncokat.