"Nagy-nagy tüzet", hogyha raknék,
Vétket, átkot elégetnék.

Lángra vetném gonoszságunk,
Hamu lenne gyarlóságunk.

Nincsen hitünk, nincs reményünk,
Csak a pénz a mi Istenünk.

De hiába is kiabálok,
Szavaimat nem halljátok.

Zárva tartanak nyíló ajtók,
Kimondatlanok a jó szók.

Igazságunk kötélen lóg,
Becsületünk szertefoszló.

Hol vagy ember, s tisztességed?
Hová vezet sötétséged?

Gyilkosok a mindennapok,
Mi lesz holnap, nem tudhatod.

Jövünk-megyünk, lótunk-futunk,
Vesztünk elé lovagolunk.

Lopni, csalni, gyanakodni,
Egymás torkának ugrani.

Megyünk, megyünk, elöl megyünk,
Elvesztettük már az eszünk.

Szemünk elé kötőt teszünk,
A verembe beleesünk.

Gyengét, szegényt nem sajnálunk,
Kőből épül lélekházunk.

Nincs irgalom, nincs kegyelem,
Hideggé tettük szívünket.

Temetjük a szeretetet,
Temethetjük életünket.

Hideg szívünk jéggé fagyott,
Nem érez már, ő is halott.

"Nagy-nagy tüzet", hogyha raknék,
Néhány lelket megmentenék.

Mert a jégszív felolvadna,
Szeretettel doboghatna.

Ahány lélek meggyógyulna,
Annyiszor születnék újra.

Tüzet rakok mindenkinek,
Melegedjetek fel emberszívek.

Hogy a jóság, és az öröm,
Maradjon az örök, örök!

Mert ha jó vagy, szeretni tudsz,
Ha szeretsz, hát élni is fogsz.

Tüzet raktam, meggyújtottam,
Béke lángja nagyra lobbant.

Olyan fénnyel égett lángja,
Egész világot bejárta.

2024. május 17.
Idézet: József Attila "Tèl" című verséből