1920-at írtunk.

Jenő, miután visszatért a háborúból, sebesülten, csalódottan, bal szemét elveszítve, üvegszemmel pótolva a szülői házhoz ment. Szülei - a történtek ellenére - örömmel fogadták, ápolgatták, mindent megtettek, hogy a kedvében járjanak. Egy ideig nem is volt probléma.

Megismerkedett egy lánnyal, akit - nagyon fiatalon - elvett feleségül. Két szép gyermekük született, egy fiú és egy lány, Rózsika és Sanyi.

Sajnos, az élet most sem volt kegyes vele. A lánnyal, aki a felesége lett, valami történt, valami, ami elszakította őt a valóságtól, valami, amitől egy saját világ kerekedett köréje. Ezt a valamit pedig pszichózisnak hívják. Egy pszichotikus ember közelében lenni általában kényelmetlen, félelmetes, leginkább azért, mert a legtöbbünknek fogalma sincs, hogy mégis hogyan kellene ilyenkor viselkednünk. Mit mondhatunk, és mit nem? Mit ért abból, amiről beszélünk? Mivel segítünk, és mivel rontunk az állapotán?

A helyzet egyre súlyosabb lett, a gyermekek elkerültek tőlük a nagyszülőkhöz, a fiatalasszonyt pedig zárt intézetbe vitték.

Az akkori törvények szerint, ha valaki súlyos pszichiátriai betegségben szenved - elmebeteg -, attól a házastárs nem válhat el.

Egyedül maradt, a gyerekek a nagyszülőknél, a felesége az elmegyógyintézetben.

Apja továbbra is, még ennyi idő után is erősködött, hogy tanulja ki az aranyműves szakmát. Ő mit sem változott, ugyanolyan hévvel tiltakozott, mint gyermekkorában. Alkalmi munkákat vállalt, így tartotta fenn magát.

Nős ember lévén, az ismerkedés számára korlátozott volt. De mégis beleszeretett valakibe, egy nálánál 10 évvel fiatalabb lányba, akit szívesen elvett volna feleségül, de nem tehette.

A lány szegény családból származott, nem volt vagyona, csak két szép szeme. És a kedvessége. Jenőt elvarázsolta az a tisztaság, ami a lányból áradt.

Nem úgy a szülőket. Tiltották, pedig gondolhatták volna, hogy nála ez pont az ellenkezőjét váltja ki. Tetézték az aranyműves szakmára való biztatással is.

Jenőnél ekkor betelt a pohár. "Szakmát" választott, és beállt kocsisnak. Lovaskocsit hajtott, vállalt mindent, amit a lovaskocsi elbírt. Összeköltözött a lánnyal, Marikával, s mivel feleségül nem vehette, az akkori kifejezést használva, vadházasságban éltek.

1930-ban megszületett Jenőke. Két és fél évenként aztán jöttek sorban a többiek. 1933. februárjában Marika, 1935. augusztusában Laci és 1937. december 31-én, szilveszter éjjelén, Anna. Még Szálasi Ferenc is gratulált a kórházban a fiatalasszonynak.

Az anyagi nehézségeket leszámítva boldogok voltak addig, amíg a sors közbe nem szólt. Jenőke 5 éves volt, s mint egy vadóc kisfiú, vígan szaladgált a meleg nyárban az udvaron, felhevülve. Egy "kedves" szomszéd, aki nem viselte el a gyermekzsivajt, leöntötte hideg vízzel a fiút. Súlyos tüdőgyulladás után Jenőkét sírva temették a szülők. Az akkor 2,5 éves Marika még nem értette, hova lett a mindig vidám bátyja. Gyászos idő volt, Jenő felesége terhessége utolsó szakaszába ért, lelkében a gyásszal, a fájdalommal. De erőt adott neki lánya és a születendő gyermeke.

Lassan teltek a napok, újabb tragédia árnyékolta be a kis család életét. Marika, aki immáron a legidősebb gyermek volt, szintén az udvaron játszott. A "kedves" szomszéd nem tanult az előző esetből. De mégis, most nem hideg vízzel öntötte le a játszadozó gyermeket, hanem forró levessel. Égési sérülésekkel szállították a kórházba. Szerencsére, nagyobb baj nélkül átvészelte.

Teltek-múltak az évek. A gyerekek nem tudtak arról, hogy a szülők nem házasok. Számukra ez volt a család, az anya, az apa, ők, a nagybetűs család.

Az első feleség még mindig a zárt osztály lakója volt.

1939-ben kitört a második világháború, a zsidóüldözés. Jenő származása révén ugyan nem volt zsidó, de zsidó szülők fogadták örökbe, viselte a nevüket. Nehéz idők következtek. A németek zsidóként üldözték a családot, az oroszok nácikként.

Bekövetkezett a nemvárt, de előre sejtett fordulat - Jenőt besorozták, elvitték katonának. Nem számított a három gyerek, nem számított, hogy az első világháborúban a fél szemét elveszítette. Mennie kellett.

Sokáig semmi hír nem érkezett felőle. Bizonytalan volt minden. Mígnem egyik nap szomorú hírrel kopogtattak. Jenő orosz fogságba került, elhurcolták magukkal egy kis 'málenkij robot'-ra, ahol végül nyoma veszett. Marikát értesítették, hogy párja eltűnt, meghalt. Otthon bújtatta anyósát és apósát a nácik elől, közben egyedül nevelte a három gyermeket, dolgozott... és siratta a párját.

A háborúnak lassan vége lett. Az élet kezdett visszatérni, ha nem is a normál rendjébe, de a romok között új remények éledeztek.

A gyerekek nőttek, sokat kérdezősködtek, hol van az apjuk. Marika nem tudott konkrét választ adni, csak annyit:

- Hazajön... meglátjátok. Csak várjatok türelemmel - s közben keserűsós könnyeit nyelte. (Nem fogadta el, hogy többet nem láthatja.)

Nem is kellett sokáig várni. A csoda megtörtént, Jenő egy nap beállított, lesoványodva, megtörten, fáradtan... de élve.

A kis család végre együtt volt, végre átölelhették egymást. Jenő szeretettel nézett három gyermekére, a 12 éves Marikára, a 10 éves Lacira és a 8 éves Annára. Büszke volt.

1947-ben jött a fordulat. Jenő első felesége az elmegyógyintézetben meghalt...

Titokban, hogy a gyerekek ne tudják meg, összeházasodtak.

Ő volt az én anyai nagyapám és anyai nagymamám…