(Nagykálló, Máriapócs felé)

Édes hazám, te szép Magyarország,
Ki még nem látott,
Nem tudja, milyen szép az orcád!
Nekem nem hosszú utakat jelented,
Dombok lankáit, Balatont, Dunát, Tiszát,
Alföldet,  hegyeket, búzatengert…

A falvak ismerős névtáblái engem köszöntöttek,
Jártál már náluk, fényt hoztad nekik.
Megváltozott már az arcuk, tájuk,
De mi örültünk, hogy ismét láttuk!

S  csodáltam édes orcád, Magyarország,
Szorgos emberek köszöntek felém.
Erre jártam én ifjúságom alkotó idején,
S nem feledem, mit terveztem én.

Estefelé kigyúltak a fények,
Bólintottak a szép  kandeláberek,
Szívemben is kigyúlt a fény,
S sok emlékkép köszönt felém.

Nekem búzaföldeket, gabonasilót, ribizli tárolót,
Borkombinátot, hömpölygő folyót,
Kórházakat, iskolákat, templom harangokat
Hozott vissza az emlék,
S búcsúztam tőled, te szép vidék.

Hosszú volt az utam Máriapócs, Nagykálló felé,
De szívem örült, mint szorgos embereké.
Hidakkal átölelt szép fővárosunk, Budapest,
Emlékeimben élsz, szívem nem feled!

S ha megszólal a déli harangszó,
Emberek kicsit rám is emlékezzetek!
Harang szívét mágnessel mi szólaltattuk meg,
Búcsúzzatok, ha örökre elmegyek.

Mosonmagyaróvár, 2024. június 28.