Ötven éve együtt ültünk,
fegyelmezetten, vigyázzba,
beléptünk egy idegen,
egészen új világba.

Szabad élet Isten veled,
kötelesség kezdődött,
leckeírás, sok magolás,
a tudás ebben rejtőzött.

Egymást végül megismertük,
padtársat és barátot,
voltak köztünk, míg tanultunk,
jobb és rosszabb diákok.

Hamar eltelt az a pár év,
ballagásnak örültünk,
mentünk tovább útjainkon,
egymástól elkerültünk.

Életünkben volt sok kanyar,
tanultunk és dolgoztunk,
de együtt így találkozni
oly sok éve nem voltunk.

Annyi emlék eszembe jut,
amelyek csak szépültek,
és ahogy így körbenézek,
a fejek hozzá őszültek.

Mi maradt a terveinkből,
vágyainkból, álmokból,
a szaladgáló kisfiúkból,
és a copfos lányokból?

Családdal és unokákkal
boldog lett az életünk,
az iskolás kisgyerekből
nagyszülőként létezünk.

Azért én még magam előtt
látom az első napot,
meg azt a már ütött-kopott,
barna iskolapadot.

Minden olyan óriás volt,
amikor elindultunk,
de végül is csak sikerült
a nyolcadikig eljutnunk.

Köszöntsük a tanárokat,
építették holnapunk,
ők megtették, amit lehet,
hogy tágítsák tudatunk.

Hálás szívvel gondolhatunk
dicséretre, rossz jegyre,
készítettek, tanítottak
a nagybetűs életre.

Gondoljunk most azokra is,
akik mára elmentek,
és egy égi iskolában
új tanévet kezdhettek.

Nem feledünk, mert itt vannak,
ők is ide készültek,
lelkünkben, emlékeinkben
velünk együtt örülnek.

Amíg időnk megengedi,
remélem, találkozunk,
egy estére visszahozzuk
a tegnapi ifjúkorunk.

Olyan jó a viszontlátás,
oly kedves a szívemnek,
bár egy kicsit megőszültünk,
nekünk még nem csengettek.