Vajon a lelkek,
ott messze,
Nálad, Uram,
fent a Mennyben,
figyelnek még néha ránk?
Látják sorsunkat,
hogy hogyan élünk nélkülük tovább?
Hogy összeomlott világunk,
mióta itt hagytak?
Látják, hogy sír a lelkünk,
mikor nevetünk?
Hogy gondolataink nem nyughatnak?
Hogy mosolygunk,
mikor szenvedünk?
Látják körülöttünk az űrt, amit itt hagytak?
Emlékeznek még a közös útra,
mit velünk tettek meg,
völgyek mélyén és fent a magasban?
Hogy bizonytalan vagyok már a szavakban,
hogy ők mondták-e, vagy képzeletem szülte?
Viskók helyére palotát építve,
boldog voltam?
Vagy boldogtalanul éltem?
Mert egyik nap a szépet is feketére festem,
míg egy másik napon emlékeimet
aranyrámába teszem.

Látod, Kedvesem,
mióta elmentél, egyre csak kérdezek.
És nincs rá felelet.

2025. január 9.

TM