Ó, Attila, Bendegúz vére, hunok nagy királya,
Reszketett Európa, kardod, ha látta.
Félt tőled Napkelet és Napnyugat,
Reszkettek tőled mind a nagy birodalmak.
Most kellene jönnöd, szólítanálak.
Nagy szüksége van a nemzetnek,
Fiai földönfutóvá váltak.
Múlt században nyögtük
A háborúk vérontását,
Nemzetünk szétdarabolását.
Elmúlt a nemzet harcokkal tele százada,
Még sem lett könnyebb, jött a nyugat hada.
Mert bankok hada zúdul most az új korban ránk.
Eladták földjeink, gyáraink enyészetté vált.
Úgy jártunk, mint Kőműves Kelemen,
Mit eddig építettünk, eladták, lebontotta idegen.
Most már csak gyötrelem ifjúságunknak az élet,
Amit mi megdolgoztunk, idegené lett.
Hátát tartja az öregek megrokkant hada,
Nem lesz, ki öregségükben gyámolítana.
Nehéz sorsunkban demokráciát hazudnak,
Elveszik kulcsát a nincstelen otthonoknak.
Pedig itthon is lehetne élni, összefogni,
Megmaradt földjeinket szorgalommal megmunkálni.
Pártok száma már több, mint az ember,
Mindegyik csak uszít, dolgozni nem megy.
Külhonból csak saját népét bántja,
Nyugalmat a nemzet sehol nem találja.
Fogy a nemzet, de hogy jut előre,
Jó lenne, ha az ifjúság maradna, ne csak menekülne.
Hitünk az még megmaradt, amit ránk hagytak,
Abban bízunk, van még hite a magyarnak.
Reményünk az halovány, de ha összefogunk,
Nem veszünk el, talán előbbre jutunk.
Távozó ifjúságunk majd csak haza találnak,
Mielőtt más országban szolgává válnak.
Hit, remény, szeretet és béke,
Ezt kívánom, hogy eljöjjön a nemzetre.
Ebben az évben.
Mert megérdemli a magyar nemzet,
Kinek oly hős fiai voltak, mindenki rájuk feltekintett.
Talpra álljon, s jobb legyen a sorsa,
A nap örömmel térjen e hazán nyugovóra.
Mosonmagyaróvár, 2014. január 7.
TM
