Szemünkbe tűzött a Nap,
kezem arcom elé kaptam.
Átöleltél, hagytam,
és szinte egyszerre fordítottunk hátat
a Napnak, a tónak, és minden másnak.

Átöleltél újra, egymást néztük,
szemünkben öröm és vágy, és hála,
szívünkben, mint a tó hulláma,
lüktetett, élt, ragyogott
a szerelem áramlása.

Egyszerre megláttuk magunkat
sárgult falevelek között, szinte a földön,
ezüstlevelű nyárfának tövében
simult össze, mit egy jel, alakunk,
onnan nézett vissza ránk boldog árnyékunk,
egybeolvadva,
nem gondolva még a halálra,
beleolvadva a fába, a tájba, a mába.

Arcon csókoltál, és szóltál:
"- Most fotózzál, mert szép ez a kép,
bár csak egy árnyék,
de szerelmünkről mond világraszóló szép mesét!”

Körülöttünk zsongott a nyár,
szívünk hallgatta, ahogy muzsikál,
angyalok ültek diadalt, így üzent az ég,
egy enyhe fuvallat hozzánk ért,
áldást hozva ránk, Istenét.

2025. február. 8.

TM