Mint álmos gondolat, úsznak a felhők,
lengedező szél karjában ringanak,
fent a végtelenben madarak szállnak,
akár egy lassított filmszalag.
Szárnyuk alatt pihen az idő,
daluk tisztító védelem,
egy pillanatnyi moraj a távolban,
bekúszik a szélcsendben.
Villám cikázik fényesen,
tornyos felhők gomolyognak,
szertefutnak a végtelenben,
majd szorosan összeforrnak.
Eltűnik a meleg napsugár,
fátyolos pára borul az égre,
csend ül fák mozdulatlan ágain,
s a világ belesüpped a sötétbe.
Esőcseppek koppannak halkan,
mint könnyek a szív rejtekében,
minden levél sóhajtva lebben,
az idő megdermed a vidéken.
S ahogy elillan a vihar haragja,
kifénylik újra a csendes világ,
a sötétség bársonyát elhúzza,
s a nap nevetve kikandikál.
TM