A Boldogság tava egy gyönyörű víztükör volt a zöldellő völgy szívében, maga az öröm esszenciája, egy csendes, mélykék mosoly a föld arcán. Vize nem csupán tükrözte az eget, hanem magába szívta annak legtisztább árnyalatait, s lágy hullámai úgy ringatóztak, mint egy álmodozó szív dobbanásai. Partját smaragdzöld fűszőnyeg szegélyezte, melyen apró, sokszínű virágok nyíltak, mintha a tündérek elszórt ékszerei lennének.
   Egy nap, amikor a nap sugarai a felhőkön át szórt fénnyel járták át a tájat, egy tündér érkezett a tóhoz. Hajában a hajnal harmata csillogott, mint apró gyémántok, s léptei olyan könnyűek voltak, hogy a fűszálak alig hajlottak meg alatta. Ruhája a szellő selyméből szövődött, s a napfényben ezernyi színben játszott.
   A tó partján megállt, s tekintete elmerült a víz mélységében. A Boldogság tava visszanézett rá, s a tündér úgy érezte, mintha egy régi, kedves barát szemébe nézne. Lassan levetette éteri ruháját, s teste, mint a holdfény szövete, beleolvadt a tó selymes vizébe. A hullámok gyengéden ölelték körbe, mintha a tó maga is örülne látogatásának.
   És akkor megjelent ő is: a boldogság kék madara. Tollazata az égbolt legmélyebb kékjében pompázott, szárnyai pedig finoman vibráltak, mint a nyári levegő. A madár lágyan rászállt a tündér vállára, s énekelni kezdett. Hangja nem csupán dallam volt, hanem maga a tiszta öröm, a szív legmélyéről feltörő boldogság énekbe szőve. A tó vize még lágyabban hullámzott, a virágok még élénkebben ragyogtak, s a napfény aranyló ölelésében minden eggyé vált: a tündér, a madár és a Boldogság tava, egy pillanatnyi, örökkévaló harmóniává. A madár éneke a szél szárnyán szállt tova, s mindenki szívébe egy apró, kék szikrát csepegtetett a boldogságból.

TM