Az erdőben árnyékok, fények futnak végig,
suttog a tölgyfa, majd elér az égig,
ágai közt a csend is másként hallgat,
mint aki tudja, az idő itt nem múlhat.

Állta a forró nyarat, fagyos télen fázott,
szelíd szélben ringott, viharban járt táncot,
karja az égbe nőtt, gyökere a földbe,
az idő font csendet minden kis göcsörtbe.

Látott ifjú fákat, hogy hajlanak, törnek,
madárfészkek lakóját, ahogy nagyra nőnek,
álmot súgott szarvasnak, adott árnyat nyárra,
évgyűrűket gyűjtögetett kérges oldalára.

Lombja csendbe hajlik, felzúg a fák kara,
szellő suttog halkan, ez a csend szép szava,
minden levél regél, régi álmot mesél,
múltról és reményről susog egy új mesét.

Fák ölében megpihen a napsugár,
mohaszőnyeg alatt titkokat rejt a nyár,
az erdő minden zöreje erről beszél,
a csendben minden rezeg, mindenki él.

Madárdalból szőtt ima száll az égbe,
gyökerek közt élő idő nem siet elébe,
békéje gyógyító, mint egy ősi dal,
az erdő erőt ad, létedben nem zavar.

Ha behunyod szemed, még hallod szavát,
a lombok zenéjét, táltosok dalát,
lélegzetedben én is ott vagyok,
míg a fák közt jársz, én is maradok.

Ne félj az ősztől, se a tél havától,
a múlás is barát, megóv a magánytól,
veled is ott van végtelen öröklétben,
az öreg fa is tovább él a jövő nemzedékben.

TM