Ó, bársony éj, te fekete, te mély,
ráborulsz az erdőre, mint fekete kámzsa,
s rád hull lassan a csillagok ezüst varázsa.
A fák közt sok kis titkos fény táncol,
s a szentjánosbogárnász zsongva magához láncol.
Apró lámpásként gyúlnak ők fel, sorra,
mint égi gyöngyök,
az erdő bokrain szétgurulva.
A suttogó széllel ringnak
oda-vissza,
s a holdfény patakján
mind a szerelem vizét issza.
A mézillatú nyári erdei légben szinte úsznak,
szívük dobbanásával ritmust festve,
búcsút intenek a mának
s a múltnak.
Dallamként susognak a fények,
mint túlvilági varázslatos ének,
a szerelem tüze ég bennük,
s nézd, mint égő lelkek,
tényleg elégnek.
Elbűvölten nézed ezt a csodát,
amint a sötét leplet fénnyeikkel szaggatják éjfélig tovább.
Közben elfog az élet öröme,
a pillanat varázsa,
ahogy fényük ott körülötted,
már halványulva pislákol,
mint egy haldokló szívnek lassan kialvó lámpása.
TM