Oly sokszor elfog a kétség,
mit ér e csekélyke lét,
s minek a sok szenvedés,
a fájdalom,
ha utunk vége felé gyötör
az aggodalom!
Mit átélt az ember élete során,
- mit és miért?
- és minek okán?
Volt sok szép és még több gond,
és nem volt haszon,
ezen gondolkozom!
Így megöregedve, visszatekintve,
számot vetve
más volt a világ,
bár ma is nyílik virág,
szívünk még remél,
hogy vár ránk pár boldognak remélt év!
Oly nagy a tét,
az ember mindig többet remél,
s hogy mi vár ránk még,
ezt senki sem tudhatja, hiába kutatja rég,
hogy mit hoz nekünk
a vég!
Bár a fájdalmam nem tágít mellőlem,
megszokni nem tudtam, bármi történt, ő kitartóan, oly régóta követ.
Éjjelente, mikor némán ordít a fájdalomtól a szám,
s a leizzadt testem zuhannyal hűtöm már,
könnyeim árja véget nem ér,
hiába az ima, mit szívem,
testem s lelkem Istentől kér.
Ilyenkor imámat vég nélkül suttogom,
amíg végül ájultan elalszom!
Ilyen az élet, az ember tervez, Isten végez!

2025. május 25.

TM