A vén gesztenyefa felvette tavaszi ruháját. Ágain új levelei vidáman figyelték a virágok fejlődését. Tavasz tündér zöld színnel borította be a fákat, a füvet, a bokrokat. A madarak fészket építettek, a bogarak előbújtak védett helyükről, a természet felébredt.
  Az idő napról napra melegebb lett, a gyerekek egyre többet voltak kint az udvaron. A gesztenyefa örömmel vette észre, milyen sokat nőttek a hosszú téli hónapok alatt. Tudta, nemsokára néhányuktól búcsút kell vennie. Nem fognak végigjönni a rózsák vezette bejáraton, kezeikkel nem fogják végigsimítani a rollereket, kis motorokat, autókat. Nem építenek homokvárat a homokozóban, nem másznak fel a mászókára, nem szaladnak oda társuknak segíteni, aki éppen a labdát kergeti, és kicsit elesik. Nem szaladnak végig a folyosón, hogy minél hamarabb a csoportszobába érjenek. Nem üdvözlik hangosan Emesét, Dorkát, Juditot, Esztert, Szandit, Zsófit, nem köszönnek be az irodába Andinak, nem mesélnek lelkendezve az aznap felfedezett csodákról, nem kérdezik, mi lesz az ebéd Erzsike? Kicsik voltak, amikor beléptek az ajtón. Anya kezét fogva sétáltak először a szobába, a mosdóba, az udvarra. Voltak nehezebb napok Anyának, Apának, kicsi bölcsisnek. Mennyi mindent kellett megtanulni, felfedezni, egymásba kapaszkodni, ölelni, vigasztalni, nevetni, ha nem sikerült elsőre. És most lezárul életük ez a korszaka. Megtanultak pohárból inni, ügyesen enni, a kis cipőbe ügyesen belebújni. Egymással játszani, énekelni, sok-sok dalocskát megjegyezni, mesét csendben meghallgatni. Óvoda várja a gyerekeket, új kalandok, barátok, de a mi szívünkben mindig itt maradtok! A vén gesztenyefa mosolyogva gondolt a felejthetetlen emlékekre. A búcsú kicsit szomorú lesz, de az élet rendje, hogy a  kis bölcsisből óvodás lesz. Új utatokon kísérjen mindig boldogság, vidámság, szemetekből a csoda soha el ne vesszen! 
   Hiányozni fogtok, sóhajtott fel a vén fa, és vidáman jó éjszakát kívánt öreg barátjának, a teliholdnak.

TM