Elveszett hang voltam a zajban,
sóhaj egy sötét hajnalban,
mosoly mögé bújt fájdalom,
mert elbujdokolt a vigalom.

Életem során jöttek a bírák,
szívemben ezért sok volt a sírás,
de tudtam, egyszer csitul a vész,
s a csendből egy új dallam kél.

Fák alatt mindig jár egy emlék,
suttogva hoz valami mesét,
vagy egy régi mosolyt idéz,
pár könnyet, mi elszökött rég.

Az idő nem gyógyír, csak takaró,
befed, de alatta még ott a szó,
amit nem mondtam el soha,
ami olyan, mint egy elsuttogott ima.

Mégis, valahol mélyen hiszem,
hogy van még fény, hisz van hitem,
talán holnap, vagy egy másik létben,
színesedik, mit ma szürkének véltem.

Ott bent, ahol a zaj elcsitul,
valami lassan újra elindul,
egy halvány gondolat, egy apró nesz,
lehet, hogy mindent helyretesz.

S a szív, mely tegnap még félt,
most csendben keresi az igaz fényt,
már nem riad meg a harctól,
már nem fél úgy a holnaptól.

TM