Árnyékban ülök, nem kérdezek,
ahogy múlnak a napok, figyelek,
lépések nélkül járom tovább
a csend mögötti szavak nyomát.

A nap rám süt, de nem melegít,
a fény rajtam már úgysem segít,
lassan kifakul itt minden szín,
a világ súg, de ez csak felszín.

Tükrömben vagyok, mint idegen,
egy arc, mit az idő elvitt hirtelen,
mosoly helyett egy szelíd megvetés,
a hiány bennem csak egy rezzenés.

Nem haragszom, csak elfogadok,
mint jégeső a földön, elolvadok,
s ha valaki kérdez, csak bólintok fáradtan,
jól vagyok, csak egy kicsit árnyékban.

Fák alatt ülök, néma csendben,
gondolat csorog egy törött versben,
nem fáj már, csak bennem van,
mint koncert, egy halk dallamban.

Emlékek suttognak minden levélben,
régi hangok élnek minden éjben,
nem hívom őket, mégis jönnek,
árnyak, kik a fénnyel messze tűnnek.

Lassan már az se fáj, hogy fáj,
csak elvagyok, ahogy az idő jár,
és néha egyetlen semmiség
valami szépet így is megidéz.

TM