Ma megint láttalak,
mert felvetted angyalruhádat,
hogy felidézz egy napot,
melynek délutánján,
a melegtől olvadozva,
kedves szavaid hallgatva,
a távolból, forróságtól sóhajtozva,
ott voltam lélekben veled,
hol délelőtt
még képedet festetted,
és láttam, amint elmesélted,
most az árnyékban húzódtál meg,
törölköződ a szék hátán,
csillant a nap egy méh szárnyán,
kinézte magának székedet,
támlájára telepedett.
Kinyújtózott,
illegett, billegett, forgott,
de arról nem tudott,
hogy egy szempár őt figyeli,
- csak jól esett megpihenni.
Örültél a társaságnak,
minden mozdulatának,
és mint egy jó riporter,
nekem, ki messziről
csak szívemmel láthattam őt,
beszámoltál, dícsérve a Teremtőt,
hogy mily tökéletest alkotott,
virágot és méheket,
hogy mézzel édesítse az emberi életet.
S mindjárt mi kettőnkre tértél,
hogy látni vágysz, hogy hiányzom,
szemem ezerszín méhsejtjeiben
elmerülve, mindig-mindig
csak velem lennél.
Elmentél örökre,
és magaddal vittél.
2025. június 18.
TM