A szívem egy ódon kút, melynek mélyén egy rég elfeledett forrás zubog. Szüntelenül áramlik belőle az élet vizének ezüst patakja, néha csöndes, simogató suttogással, máskor zúgó áradattal. A kút falai közt ezer emlék tükre csillan, s minden emlékcsepp egy elmorzsolt pillanat lenyomata. A szeretet aranyhalai úsznak benne, úsznak, és fényt hintenek a legsötétebb zugokba is, elűzve a félelmek hideg árnyékait. De néha a kút pereméig ér a víz, sőt, túl is csordul, mint mikor egy bőséges eső után a folyó kilép medréből, és magával ragad mindent, ami az útjába kerül.
   Ekkor a szívem nem ismer többé gátat. Az érzések, mint makacs indák, kapaszkodnak ki belőle, befonva a világot. A boldogság pillangói röpülnek szét belőle a levegőben, mint ezer színű konfettik, de van, hogy a fájdalom sós könnycseppjei szivárognak belőle a földbe, táplálva a gyász fekete tulipánjait. Ilyenkor nincs rejtekhelye a titkoknak, mert minden rezdülése a felszínre tör, mint a láva a vulkán gyomrából, izzóan és megállíthatatlanul. Ekkor egy tiszta tükörré válik, melyben megláthatja önmagát az, aki belenéz, és minden lüktetésében ott a válasz a kimondatlan kérdésekre, ott a kulcs a lelkem zárt ajtajához, s ha kezedben e kulccsal a kútnak aranyhalas tiszta vizébe ugrasz, egészen a lelkemig juthatsz.

TM