Életünk, mint pókháló a szélben, gyenge szálai megfeszülnek a láthatatlan áramlatokban. Egyetlen fuvallat is képes elszakítani gondosan szőtt álmainkat, szilánkokra törni a holnap ígéretét. De mégis ott vagyunk, ringatózunk a semmi határán, kapaszkodunk a lét apró rezzenéseibe. Minden mozdulatunk egy némításra ítélt kiáltás, egy csendes könyörgés a stabilitásért. Fények és árnyékok játéka, ahol minden pillanat egy törékeny mozdulat a bizonytalanság táncában.
   De a törékenységben ott rejtőzik az erő is. A háló, bár vékony, mégis felfogja a reggeli harmat gyöngyszemeit, tükrözve benne az ég végtelenjét. Minden egyes szakadás egy új kezdet lehetősége, egy meghívás az újjáépítésre. Talán nem a merev falak adnak biztonságot, hanem a rugalmasság, a képesség, hogy újra és újra kifeszítsük szálainkat, még ha a szél sosem csillapodik is. Mert mi, akik, mint pókháló a szélben élünk, a legszebb mintákat rajzoljuk az idő múló levegőjébe, egy-egy pillanatnyi csodát adva ezzel az örökkévalóságnak.

TM