A képzelet az ablakon szökött ki. Halkan, észrevétlenül surrant ki, maga mögött hagyta a kopott ülőgarnitúrát, a szú ette polcokat, az ócska, foszladozó kabátot, a karcos régi  lemezt a csorba lejátszó tű alatt. Csak félig nézett vissza, és máris messze járt.
   Belépett a hatalmas házba, az előtérben a hatalmas antik asztalon gyönyörű vázában óriási virágcsokor pompázott. Szemével magába szippantotta a teret, a gazdagságot, a színeket, az illatokat, a vágyakat. Sejtjeiben szétáradt a béke, boldogság, az érzés, hogy mindez az övé, vidáman futott ki a kertbe, ahol a szökőkút csobogását madarak éneke kísérte. Az istálló felé vette útját. Alig várta, hogy megpillanthassa régi barátját, a meseszép lovat. Átölelte nyakát, szeretettel kezdte lecsutakolni, érezte a leheletét, izzadságát, izmai feszességét, szemeiben a fáradságot. Halkan beszélni kezdett hozzá, és gyorsan tisztította meg a rátapadt sártól az egész testét. Az idő megállt, csak ketten voltak. A végtelen, határtalan, háboríthatatlan képzelet tengerén. Az ismeretlen, de vágyott hajón ringatózva. Az úton vágtatva, szabadon, csak ketten. Ló és lovasa. Együtt mozogva, egymást féltve, vigyázva. Tudta, ez a pillanat nem tart örökké, hamarosan indulnia kell. Csendesen búcsúzott, mosolyogva. Visszajövök még, várj rám! Egy piros almát nyújtott felé, amikor az álom szelíden kérte, menned kell.
   A képzelet boldogan suhant vissza a valóságba, magára vette a foszladozó kabátot, halkan csukta be maga után az ajtót.

TM