Létezik egy súly, amit senki sem lát. Nincsen formája, nem vet árnyékot, és a mérleg mutatója sem mozdul el tőle. Mégis érezzük a vállunkon, ahogy lassan, megalkuvás nélkül nyomja le a gerincünket.
   Ez a súly nem más, mint az élet súlya, a tegnapok eltévedt pillanatai, a szavak súlya, amiket kimondtunk, és azoké, amik a torkunkban rekedtek, a döntéseké az elhagyott kereszteződésekben, és a vágyaké, amik porrá váltak. Szívünk legmélyén, ahová a holdfény sosem ér el, ott gyűlik ez a láthatatlan por, ami lassan, de biztosan nehezebbé teszi a lelkünk lélegzetvételét.
   Vannak napok, amikor szinte összeroppanunk súlya alatt, és érezzük, ahogy a lelkünk egy kővé dermedt folyó, ami nem tud tovább áramlani. Ilyenkor a mosolyunk egy rideg maszk, amit magunkra erőltetünk, a nevetésünk pedig egy üres visszhang, ami messziről jön és sehová nem tart.
   Ez a súly olyan, mint a csendes eső, ami szüntelenül áztatja a lélek földjét, de a virágok, amiket elültettünk benne, nem tudnak kihajtani e nyomás alatt. Ez a láthatatlan teher az élet része, egy örök útitárs, ami megtanít minket arra, hogy a legerősebb kötelékeket nem a külvilágban kell keresnünk. Hanem önmagunk legmélyebb csendjében.

TM