A lét peremén állok,
s alant a mélység hallgat.
A semmi szélén reszketek,
hol árnyék árnyékba olvad.

Idő nem kísér már tovább,
az óra mutatója megtört,
s a csendbe zárva hallom csak
szívem tompa visszhangjait.

Minden lépés egy kérdés bennem,
hogy van-e út a végtelenben,
vagy csak a semmi tart ölén,
mint árva csillagot az éj.

De valahol mélyen, hangtalan,
mégis szikrát gyújt a hajnal:
s a lét, mely lassan elenyész,
a fényben újra megszületni kész.

TM