A hullócsillagok néma könnyei az égnek. Míg mi a földön apró, parányi lényekként felfelé meredünk, miközben az éjszakai égbolt szomorúságát láthatjuk, ahogy egy fénylő lélek elhagyja a csillagképek alkotta fenséges rendet, s a légkör súrlódása égeti fel csillogó testét, mint ahogy a bánat a szívet, és dicső múltja, ragyogó fénye egyetlen pillanat alatt szétporlad. Tünékeny, mégis felejthetetlen emléket hagyva maga után, mint a gyermekkori álmok.
     Kívánj valamit! – suttogjuk, mielőtt végleg elillan, mert valahol mélyen tudjuk, ez az égi sors a saját vágyaink tükörképe. Feláldozza magát, hogy utat mutasson nekünk, míg földi porba hull, s ragyogása végleg el nem múlik, beolvadva a sötét, fekete, tintaszerű éjszakába.
     Társai az éjben, ahol a hold ezüst gyöngyként csillog a tó hullámain, néma, fénylő pillangóként lebegnek tovább az égen. Szívükben a teremtés titkai, a végtelen tér suttogó szellemei, s égi szeretteink élnek. Táncuk egy fenséges, lassú keringő, melynek zenéje a kozmikus csend. Fényük a messzeségből érkező, régi történetek tükröződése, egy üzenet a múltról és iránymutatás a jövőbe. A sok-sok csillag, egy ezer évezrednyi fényes porból álló fátyol, ami letakarja a világot. Minden csillag egy reménysugár, egy eltávozott szerettünk fénylő lelke, amely őrködik a mi álmaink felett.
     Aztán hirtelen, egy földi vágyakozó lélek sóhajára, egy újabb csillag elindul. Egy ragyogó könnycseppként szakad el az éjszaka öleléséből, és tüzes, aranyló kardként hasítja át a sötétséget. Ez a csillag is a vágyak futára, egy futó pillanat, amelyben az ég megérinti a földet. Lángoló híd, ami összeköti a lelkeket, és egy rövid, csodálatos pillanatra beteljesíti a kívánságokat. Aztán eltűnik, mint a kipattanó tűzparázs, csendben, de nyomot hagyva az éjben és a szívben. Ragyogása, a remény és a csoda emléke, megmarad szívünkben örökre.

TM