Fekete angyal szállt le az éjben,
szárnyaiból homok pereg,
csendesen áll a hold fényében,
hátán régi gyógyult sebek.

Némán néz a végtelenbe,
hol a hajnal még nem hasad,
jelet rajzol a semmiségbe,
könnyeiből patak fakad.

Miért jöttél, kérdi a szél,
míg árnya nő a földi létben,
de válasz nem születik,
csak ácsorog a végtelenben.

Fekete angyal szállt le az éjben,
szárnyain csillagpor ragyog,
álmokat hoz a mély csöndben,
és elrejtett titkot suttog.

Léptei nyomán láng lobban,
fátyollal burkolja a föld szívét,
árnyékával üzen a holdnak,
elhagyta már világi létét.

Szava nincs, de mégis dalol,
mint ősi harangok hangja,
ki hallja, annak lelke megpihen,
s belép a fénybe, a hajnalba.

Ő nem a vég, s nem a kezdet,
csak kulcs az örök éjszakában,
hol minden árnyból fény születhet,
míg angyal mosolyog a holdvilágban.

TM