Ó, anyám! Te voltál az első versszak a történetemben, egy ritmus, ami a szívemből lüktetett. A kezed volt a puha avar, ami felfogta az eséseimet, a hangod a méz, ami bearanyozta a reggeleket. Te voltál a földi otthon, ahol a lelkem gyökerei megkapaszkodtak. Emlékszem, az életed olyan volt, mint a gyógyító folyó, amely hűs vizével öntözte lángoló földemet. Te voltál a napsugár, ami megtörte a legsötétebb felhőket is.
     A szereteted a szél, ami felemelt, mikor a lábaim már nem bírtak tovább. Aztán a folyó ága elvált az enyémtől, és a nap lassan lebukott a horizonton. A lelkemben lyuk tátongott, mint mikor az égről hirtelen eltűnik a legfényesebb csillag. A világ megfakult, színei elmosódtak.
     Bár az ölelésed már csak emlék, mégis a szívemben hordozom illatod. Aztán sok gyászos év után visszatértél, s Te lettél a legfénylőbb csillag újra, ami minden éjjel rám ragyog, a hang, ami a legnehezebb pillanatokban azt súgja: "Jól van, kisfiam, minden rendben lesz, itt vagyok".
     Mert volt egy Anyám, aki, mint egy márványtömb, most is megrendíthetetlen sziklaként áll az életemben.

TM