Vad nyugati szél
Egy történetet mesél
Elhagyott házról,
Szeretetről, gyermekkacagásról.
Üres a ház, nem füstöl kéménye,
Csendes itt az udvar, a kert,
Némák a gyermekszobák,
Lehunyták szemüket, bezárták ablakát.
Bús kutya is hiába ugat,
Idegent vélt jönni, de elhallgat.
Üresek a madárfészkek,
Nem kell már a rigóének.
Árva a ház, behunyta szemét.
Ablakában nem látni már virágok özönét.
Lassan hervad el a muskátli virág,
Nincs, ki öntözze, búsan megadja magát.
Árva a ház, madarak elrepültek.
Másutt raktak fészket,
Másutt csicseregnek.
Csak a gerle búg szomorú hangján,
Párját ő is hívogatja, egyedül ül a fenyőfán.
Elhalkul a zene, nincs, ki hallgassa,
Szavak is csendesek, nincs ki kimondja.
Öreg szülő tipeg, mint gyermekkorában,
Csak a kutya hűséges, gazdáját meglátva.
Pedig volt itt élet, gyermekzsivaj, lárma,
Az élet kegyetlen, szeretet is másutt járna.
Elárvult házat egy-két öreg lakja,
Idős szívüket csak a jó Isten vigasztalja.
Hiába jött a tavasz virágos ruhában,
Kertkapu is nyitva áll, nyikorog magában.
Elment a kacagás, elbúcsúzott a szeretet,
Csak remény van, egyszer beköszönt ismét az élet.
Mosonmagyaróvár, 2021. április 13.
TM
