Az égbolt, ez a végtelen, sötét tenger, ma máshogyan fest. A Hold, ami eddig egy gyöngéd, halvány ezüstkorong volt, most lángokban áll. Nem az a megszokott, hideg ezüst korong, ami a vándorok útját világítja. Ez a Hold vörös, mint a legérettebb cseresznye, és izzik, mint a parázs, amit az éjjeli szél fúj. Nem a Nap tüzében lángol, hanem egy belső, titkos izzásban. Egy vérző szív, amely ott dobog magasan a feketeség felett, és vörös fényt sugároz szét.
     Fénye nem gyógyít, hanem emlékeztet. Emlékeztet arra a sorsra, ami most érlelődik, mint a gránátalma a fán. Ahogy a piros fénye leszáll a fák koronájára és a házak tetejére, úgy érezni, hogy a levegőben is megváltozik valami. A suttogó szél most már szavakat is hordoz, és a levegőben terjedő fű illata most már a félelem szagával keveredik.
     A fákat nem a megszokott, ezüstös fény mossa, hanem bíbor sugár, és árnyékuk megnyúlik, sötét, vöröslő foltokká válva a földön. A tó arca sem az égbolt másolatát tükrözi, hanem a vérhold bíbor, lüktető szívét.
     Fénye alatt a világ szívverése is megváltozik. A csend is más, valami mély, suttogó nyugtalanság lakozik benne. Az emberi lélek visszatükröződik az égbolton, s vele minden félelmünk és vágyunk. A vérhold szeme a múltba lát, mint az emlékezet tükre, megmutatva a történeteket, amiket a csillagok is rég elfeledtek. Olyan ő, mint egy sötét, szív alakú ékkő, ami az égbolt láncán függ, mint egy nyitott seb az ég testén, s ami lassan, csendesen vérzik, miközben mindenkit magával ragad csábító mélysége.

TM