Sokszor annyira szeretnék mindent elengedni,
gondjaim fölé szállni, önmagamat föntről látni.
Az ember mindig utakat keres,
eltéved, mégis inkább tekereg,
talán fél attól, ami egyenes.
Titkok lapulnak életünkben,
mélyre ássuk egy átsírt éjjelen,
de tudjuk, azon a napon, mind felszínre törnek,
és már nem számít, ki mit hazudik nekem,
leteszem páncélom és fegyverem.

Apróságokon bukik meg életünk,
oly sok a meg nem élt szeretetünk,
bekötött szemmel élve a másikat vakon követjük,
pedig ő is hurrikánok között veszkődik,
ő is egy percnyi nyugalomért küzd,
szeretetbe kapaszkodna,
de nincs emberi kéz, mely érte nyúlna,
összeomlik, magára maradva.

Mindannyiunk életén ezer vihar száguld át,
a szél cibálja lelkünket, mint milliónyi magányos vitorlát.
Észre sem veszed, zsinórokon táncoltat a világ,
és nem vagy más, mint magatehetetlen marionettbáb.

Uram, az utolsó években én gyakran csak ültem,
a semmibe néztem, emlékeztem,
megbénított a köztes állapot,
megbénított, hogy az igaz szerelem
váratlanul magára hagyott,
ő már nálad,
de mondd,
én további életem hogyan éljem,
hiszen nincs velem,
pedig lélegzetét
még most is az arcomon érzem.

A szomorú időkben a boldog percek emléke
még tartja bennem a lelket.
A vitrinben pezsgős poharak emlékeznek.
Boldog újévek pezsgőbuborékjai
könnyeimben oldódva felsírnak,
sohasem feledhetem a szép pillanatokat.

Uram, minden reményem Benned,
Ki a világot és a szerelmet teremtetted,
Hiszem, hogy Nálad van az örökélet,
és egymásra talál majd
minden földi szeretet.

2025. július 8.

TM