Az esti tájra csend borul,
a szellő fűszálakat simogat,
a nap fénye elsápad,
és fákra szór álmokat.

Halk merengés, néma kérdés,
lelkem mélyén a béke,
hol a fény, merre a remény,
szavakkal játszik az elme.

Egy halk rezdülés hirtelen,
mint patakban kis örvény,
minden bánat, minden seb,
olyan mint egy ösvény.

Bár a napok súlya fojtó,
szívemben egy remény él,
egy szikrát gyújt a gondolat,
a csendben senki nem fél.

Suttog bennem régi emlék,
arc, mi már csak egy fénykép,
mégis bennem él tovább,
mint fészek mélyén a fecskék.

Nem bánom, oly jó a csend,
melyen túl ott a lélek,
s minden percben ott a titok,
egy rég hallott ősi ének.

Ha elhagyott minden erő,
és nem nő már a remény virága,
árnyék leszek csöndes mezőn,
mosolygok a holdvilágba.

Olyan hamar esteledik,
hallom a tiszta könnyű zenét,
az idő már töredezik,
elhozza a régi mesét.

És ha holdfény dereng a fák közt,
emlékezz rám névtelen,
nem kell szó, csak a csend,
hogy a lélek újra szülessen.

TM