Lelkem mélyén rejtőzik egy titkos forrás, melyből először néma sorok fakadnak. Nem hallható füllel, mégis visszhangzik bennem, mint egy ősi visszhang a sziklák között. Ez a hang, akárcsak egy láthatatlan kertész, szüntelenül ültet gondolatmagvakat lelkem termőtalajába, s én csak nézem, ahogy bontakoznak, szirmaikat kibontva a szavak virágaivá. Egy nem megfogható valami, ami formát ad a semminek, és egyre sürgetőbben, mintha egy halhatatlan folyó sodrása vinne magával, egyenesen a papír tengerébe.
     S ahogy tollam táncol a lapon, érzem, hogy ez nem az én kezem, ami ír. Egy marionettmester ezüstszálakon mozgatja ujjaimat, egy csendes suttogás a porban, ami életre kelti a néma betűket. A versek kibomlanak, mint ősrégi tekercsek a feledés homályából, minden sor egy csillagösvény, melyen keresztül utazom. Ez a hang, ez a belső szél, szüntelenül fújja az ihlet vitorláit, s én engedem, hogy vigyen, a költészet végtelen csodás óceánjára.

TM