A kert egyik sarkában kapott helyet, ahol a déli naptól a ház árnyéka megvédte. Gyökereiben érezte a föld puhaságát, a frissítő vizet, mellyel megöntözték ültetésekor. A következő napokban elkezdett kapaszkodni, bár csinos kis karóhoz volt kötve dereka, ami mindenképpen megtartotta.
Egy fejkendős idős asszony mindennap megsimogatta törzsét, óvatosan megmorzsolta leveleit, és növekedésre bíztatta.
Tőle telhetően ezt meg is tette. Mire beköszöntött a tél, már ellenállt az ágtördelő szélnek.
Két év múlva három apró almát tartott büszkén lombja között. Az asszony boldogan járta körbe, és amikor eljött az ideje, levette őket, és a konyhaszekrény polcán gyönyörködött bennük pár napig mire megette mindegyiket.
Évről évre több alma került a polcra, majd a kamrába. Aztán az asszony egyre kevesebbet ment ki a kertbe, volt úgy, hogy két hétig sem simogatta senki a fa törzsét.
Végül aztán még ezek a ritka látogatások is megszűntek. Hiába volt sok alma a fán, majd a fa alatt, senki nem jött érte.
A mostanra vastag törzsű, dús lombozatú fa, tavasszal már nem virágzott, szárazon törtek ágai, csak a tavalyi maradék levél zizegett rajta. Meghalt az asszony, szeretett almafája elkísérte.
Idegenek jöttek, fűrészt hoztak.