Zúg az erdő, sírnak a fák,
vihar tombol, ágak törnek,
szél rohan át a világon,
véget vet a békés csöndnek.

Honnét indult ez a vihar,
miért lett vad szörnyeteg,
elmesélem kis versemben,
hát akkor figyeljetek.

Magas hegyek kis zugában
megrezdült a levegő,
hógolyóval játszadozni
pajkos szellő jött elő.

Gurította, formálgatta,
míg egyszer oly nagyra nőtt,
szélnek kellett szaladnia,
segítse a kis szellőt.

Óriási lavinával
zúdult le a hegyoldal,
fák hajoltak, sziklák dőltek
hatalmas nagy robajjal.

Mikor végre megpihent,
csend borult a völgyre,
és az egész nyugodt tájat
hóval be is fedte.

Tovább szaladt a sivatagba,
porfelhőt kergetni,
finom homok takaróval
városokat temetni.

Erős szél lett a kis szellő,
lerohant a tópartra,
hullámokkal a parti kövek
csipkés szélét csapkodta.

Vitorlások borultak fel,
eltörtek az árbócok,
menekültek, kapaszkodtak
a megrémült hajósok.

Így került át az erdőbe
fát tördelni, s ágakat,
jókedvében elpusztított
mindent, ami csak akadt.

Egyszer aztán elgyengült,
elfogyott a jókedve,
fuvallat lett erdő mélyén,
gyenge szellő zizegve.

Belebújt egy rég elhagyott
mókus odú mélyére,
ott várja, hogy visszajöjjön
hatalmas nagy ereje.

Apró szellő megtanulta,
hogy a játék oly nehéz,
kicsi kezdet, kis mozdulat,
óriás lesz a veszély.

Így vigyázza könnyű álmát,
szíve súgja, merre menjen,
hogy a szellő dallamából
nagy vihar ne kerekedjen.

TM