Miért hagytuk, hogy elhallgasson a kolomp?
Lehanyatlott már a nyáresti alkony.
Kolompszó hallik a messze távolból,
Tarka gulya tér meg a falu legelőről,
Gazda várja tehenét, látszik már messziről.
Megérkezik a gulya, a kolompos vezeti.
Kolomp-kolomp, szól tompa hangja neki.
Csorda lepi el a falu főutcáját,
Minden tehén, borjú tudja, hazavárják.
Gazda, vagy asszonya kaput nagyra tárja,
Jön az ő tehene, messziről már látja.
Kolomp csak szól, hírül adja,
Megjött a falu csordája apraja, nagyja.
Pásztor a trombitáját vígan megfújja,
Hazatérő gulya friss vizet várja.
A kolomp sír a tehén nyakában,
Utoljára még, azután ő is jut a többi sorsára.
Azután csend lesz, mély csend a faluban.
Elhallgatott a kolomp, minden néma.
Nem veri fel a falut a tompa kolomp hangja.
Ritkulnak a gulyák, eltűnnek sorban,
Gazdájuk sem várja őket a ház előtt, a kapuban.
Elment ő is más munkát keresni,
Elcsendesedik a falu, nincs kolomp, ami felveri.
Idős ember ül az árokparton,
Szomorúan néz végig az elvadult tájon.
Nincs már jószág, ami legelőn legelne.
Dudva, gaz veri fel a legelőt, kaszálni kellene.
De már kaszás sincs, elment a kedve,
Mióta a kolomp nem szól reggel, este.
Nem bőg a jószág benn az istállóban.
Nem jön már többet a legelőről haza.
Öreg pásztor kesereg magában.
Nem vidítja fel semmi, csak néha kutyája.
De az is öreg már, s nincs hozzá kedve,
Látja gazdáját, hogy el van keseredve.
Nem kellenek már a kolompok országszerte.
Szegénység köszöntött, s vége a falvaknak.
Üresek az istállók, reggel a kakasok szólnak.
Hova lettek a kolompok, hova az emberek?
Falvakban már csak az öregje kesereg.
Fiatalja az elment más országot látni,
Talán egyszer majd haza fog találni...
Hazahívja a harangszó a messze távolból,
Csavarja szívét a hazaszeretete.
Bús, magyar földön mégis szebb az élete...
Mosonmagyaróvár, 2014. szeptember 2.
TM
