Rekviem a barátokért                       

Nem bánnám, a szeretet kalitkáját   
csak még legutoljára rám zárnátok,
gyermeki gonoszsággal megvernétek,
tombolna köztünk az őszinte vétek,
jaj, csak még lennétek, régi barátok.!

Nem bánnám én, ha becsapnátok újra,
elárulnátok és kifosztanátok.
mert a magány ma a legnagyobb átok.

Nagyon meglopott az élet azóta,
amikor ezt még velem megtettétek,
jaj, hogy elhalkult a zene, a nóta,
könnyeznek, zokognak a veszteségek.

 Hogy én is szegényebb, kevesebb legyek,
jött rák, agyvérzés, cukorbaj, baleset,
belétek programozták a végzetet.

Veletek magam temettem, temetem,
a kevés együtt kibontott életet.

Most már más arcok jönnek felém némán,
akik még páran vétlen megmaradtak,
ámulva és mélán merednek énrám, 
még élek, élünk, sétálunk e fagyban.

Némelyik félénken még felém biccent,
szeretném a régi haragot, meleg
volt, már irigység, gyűlöletet sincsen,
hogy elfogyott, hiánycikk a szeretet,
mert az Isten bölcs és csak folyton temet.

Maradék életem napjait, végét
Inkább az indulatok hálójába
fogva, gabalyodva várnám Veletek.

A rosszat, jót emlékfészekbe rakom,
amit kívánok már oly kevés, szerény,
már nincs más teendőm, dolgom,
egyedül lassan tovább araszolnom
hangyalétem szétfolyt Tejútrendszerén.

                                2014. március 19.