A szívem, egy aprólékosan díszített üvegváza, most ezer darabra hullott a padlón. Minden egyes szilánkja a múlt egy édes de fájó emléke, melyek élesre csiszolt tőrként vágnak sebet lelkem legmélyebb zugaiban. Az egykor benne áramló, meleg folyó ereje elapadt, csak száraz meder maradt utána, melyben a magány szele söpri éltem porát. A könnyeim patakja csendesen megered, öntözi a sebek száraz földjét, de nem hoz enyhülést, csupán a só ízét hagyja a számon. A remény, mint egy elszállt madár, már nem énekel a kalitkában, csak a csend visszhangja tölti be az ürességet.
   A csend azonban nem nyugalmat hoz, hanem egy zúgó vihar előhírnöke. Szívem romjai között egy apró láng még pislákol, mint egy túlélő gyertya a szélviharban. Nem tudom, vajon eléggé izzik-e ahhoz, hogy újra lángra lobbantsa a hamvakat, vagy végleg kialszik, s maga alá temeti az utolsó reménysugarat is. A lélek azonban makacs, mint a földből újra és újra kihajtó vadvirág, s én bízok, hogy ez az apró láng képes lesz egy új, erősebb várat építeni az egykori romokból, ahol a sebek hegei emlékeztetnek majd a múltra, amik már nem fájnak, csak mesélnek.

TM