Feszülnek a rügyek, nincsenek levelek,
de végre itt a virágzás ideje is,
az ember ennél több és kevesebb lehet,
kit e partra sodort egykor a genézis.

Szirmokban fürdik a testem és a lelkem,
pedig már korhadó, öreg fatörzs vagyok,
a nyugalmamra eddig mégsem lelhettem,
szállnak, szállnak a hófehér menyasszonyok.

Rózsaszín barackfák, ringó almaágak,
rigófütty siklik át a hűvös pagonyon,
a halandó szebbre már nem is vágyhat,
honnan e könnycsepp megfáradt arcomon.

Tavasz készülődik odakinn a vízen,
hullám ostromolja a mólót, stégeket,
tövis-koszorús szívem elébe viszem,
kinyílnak előttem fövenyek és terek.

Életet havaznak a szilvák, mandulák,
de magam is sokszor a tanúja voltam,
hogy fonnyadt, hullt a semmibe az ifjúság,
ami méhek üdve ma, holnap a porban.

Havazzatok gyümölcsfák, csak havazzatok,
a szép pillanatok úgyis olyan ritkák,
meglesem őket mint a vének, kamaszok,
talán, megmutatják az öröklét titkát.

2014. március 20.