Születünk és meghalunk,
levesszük régi ruhánk,
és új hangokban, új testben,
keressük az emlékek sorát.
Fényfonál köt össze mindent,
múltat, jövőt és jelent,
és a láthatatlan rendben
átutazzuk a végtelent.
A létezés szelíd kapujában van
a sok könny, mit elengedünk,
majd csillagként, ha ránk ragyog,
ott mindent megérthetünk.
Minden élet egy új kezdet,
a lélek tánca önmagával,
a kör bezárul, majd kitárul,
találkozunk a forrásával.
Ne legyen búcsú a halál,
mert vándorok vagyunk időn túl,
lelkek közt csendben úszik
a létezés folyóján a múlt.
Fényből születünk, majd hullunk porba,
százszor élünk, százszor múlunk,
de nem alszik el sohasem
az örök láng, mit bennünk hordunk.
És mikor majd hazatérünk,
nem lesz kérdés, sem kínzó félelem,
csak a tudás, hogy mindig éltünk,
és velünk volt a végtelen.
TM