Mindenszentek éjszakáján a csend, mint egy angyal védelmező szárnya borult a temetőre. A fagyos novemberi levegőben a sírok felett ezernyi pislákoló gyertya lángja festette meg az árnyakat, mint valami túlvilági, titkos üzenet. Ezek az apró, táncoló fénypontok voltak az egyetlen törés az éj sötétségének falán. Körülöttük megdermedt a csend, mint néma fal, ami elválasztja az élők rohanását a már örökké alvók nyugalmától.
   A kis pislákoló tüzek, mint élő csillogó szemek, halkan mesélni kezdtek. Minden láng egy halk szó volt, egy régi emlék melege, amit a szél hideg ujjai sem tudtak eloltani. A mély, bánattal átitatott sötétben a gyertyák türelmesen szőtték szeretteink múltjának szívig hatoló történeteit, és ezen a szent éjszakán még a temetői fák ágai sem mozdultak, hogy egyetlen rezdüléssel se zavarják meg az örök történetek halk suttogását.
   S ekkor, a sírok között szelíden, szinte észrevehetetlenül megszólalt a csend. Nem dörgött, nem morajlott, csupán feltárult és a lángok meséjével együtt, az egész sírkert levegőjében szétterjedt. Hallani lehetett a régi nevetéseket, a sírok alatt alvók szívének még megmaradt utolsó dobbanásait, a megfakult fényképek halk sóhaját. A gyertyák fénye most már nem csak világított és suttogott, hanem beszélt is. Meséltek az elmúlt életek napfényes délelőttjeiről, az elfeledett szerelmek tűzéről és az idő könyörtelen, de megnyugtató múlásáról. A temető nem a halál helye volt többé, hanem egy hatalmas, fénylő könyvtár, ahol a csend volt a legfőbb olvasó, és a gyertyalángok a soha el nem múló sorok, szeretteink életének végtelen, bennünk el nem halványuló történetében.

TM