A napsugár a tónak köszönt.
Eltakarja képét a köd homálya,
Mint ki fehér fátyolba öltözött.
Megkésett vadlibák szállnak,
Várják őket melegebb tájak.
Követik őket a tó tükrében az árnyak,
Köszönnek ők a napsugárnak.
S a köd homályát elűzi a napsugár,
Tudom, a túlparton engem senki nem vár.
Szomorú a lelkem tőle,
Fázósan nézek a tó tükrére.
Őszi hideg szellő simítja arcomat,
Várom, hogy felkel a nap,
S szomorú szívemnek meleget ad,
S elkergeti a fény a bánatomat.
Messze száll a vadlibák hangja,
Ők már tovarepültek.
Itt hagytak ők is engem,
Mint te, elmentél hírvivőnek.
S tudom, felkel egyszer a napom,
Köd nem száll fel többé a tavon.
Nem lesz több fény s szeretet,
Sűrű ködfátyol takarja el emlékemet.
Mosonmagyaróvár, 2019. október 31.
TM
