Álmaim, vágyaim koldus sírásója lettem,
hideg földrögökkel mindent eltemettem.
Nem nő virág már ott, hol testem pihent,
csak a rothadó csend terül szét idelent.

A múlt csontujjai kaparják koporsóm,
szemembe néz a bűn, a saját torz másom.
Fagyott imák ülnek a szám szegletén,
Isten se hallja már, hova lett a békém.

Lelkem, egy rozsdás kulcs, a zárban rekedt,
ajtót nyitna, de fölszakadt régen már a seb.
S ha jönne a hajnal, én nem kellenék,
mert árnyékká lettem, önmagam csak emlék.

A sors kútjában mélyre hullt tekintetem,
nem látok már, csak kormot és szilánkot idebent.
A szívem pernye, parázs sincs benne rég,
csak hideg üvegdarabok karcolják szét.

Az idő rám borul, mint rothadó lepel,
minden percem fekete méz, mit a kín kever.
Látom magam, ahogy semmibe foszlok,
mint templom előtt kolduló, kihűlt csillagok.

És mikor már semmi sem marad belőlem,
a csontjaim is elporladnak a föld ölében,
egy árny suhan át – talán én voltam egykoron,
De már belep mindent a fekete korom.

TM