Az eső csak egyre esik,
Mintha az égbolt a földre költözne.
Nem ragyog már a nap, felhő eltüntette.

S jött az ősz, esős vad iramban,
Tájat száz színűre festve.
Mintha sietett volna
Egy évszakváltó találkozóra. 

S nincs már dal, sem madárszólam,
Madaraink messze szálltak.
Messze földre útra keltek, napsütésre vágytak,
Búcsút intve e szomorú, esős tájnak.

Most néma csend van,
Tücsök hegedűjében is elszakadt a húr.
Ablakomon esőcsepp koppan,
Felhő s a szomorú magány az úr!
Szívemet kabátommal takargatom,
Ne fájjon ez az elmúlás, az ősz oly nagyon.

Csendben megyek, ahogy elsuhant a nyár,
Nem búcsúzok, mert búcsúzni fáj.
Elmegyek, ahogy lehull a levél,
Letépi ágról az őszi eső, s elfújja a szél.
Búcsú nélkül, s emlék volt, hogy szerettél.

Mosonmagyaróvár, 2014. szeptember 12.