Nézem a homokszemcséket, ahogy a homokóra testében lefelé zuhannak, mert ugyanígy zuhanok én is sokszor az idővel. A homokóra pergése, ahogy csendesen nézem, lelkem legmélyebb zugait érinti. Kezembe veszek én is egy marék homokot. Markom, akárhogy is szorítaná, nem tartja vissza az idő porát. Minden egyes perzselő homokszem egy elillanó pillanatot jelképez életemből, mely kipereg ujjaim közül, mint egy álom, amelyre ébredés után már nem is emlékszem.
   A homokórámban pergő szemek főszereplője nem más, mint múló létezésem, az óra néma tanúja megállíthatatlan sodródásomnak. Fájón, de felismertem, ami egyszer elmúlt, azt többé nem foghatom meg.
   A csillogó üvegben a homokszemek tánca egy visszafordíthatatlan áramlás, ez a megfoghatatlan idő, amelynek sem eleje, sem vége nincs, csupán egy örök jelen, ami folyamatosan múlttá válik, mint a kezemben markolt pillanatnyi jelen, s ami már a múlt is. Egykori perceim a homokóra alsó kamrájába gyűltek, mint az emlékek súlya, amelyek lassan, de biztosan megváltoztatják a jövőm. Bár naivan azt hisszük, a homokóra testében fogságba ejthetjük, de ez nem így van, – az idő maga – szabad és törhetetlen. Minden egyes lepergő szem hallom, azt suttogja, becsüld meg a jelent, mert ez az egyetlen pillanat, amely felett a kezed még uralkodik, mielőtt az is átfolyna rajta, mint egy keserédes, szikrázó por, s már csak a múltam egy darabja lesz, ami majd a feledés homályába vész. Én csak mosolyogva nézek utána, ahogy lassan távozik a múltba minden emlékem, elfogadva magamban, hogy megint kifolyt ujjaim közül, s ismét győzött az idő.

TM