Indulok, hol erdő lélegzik,
a fák karjában fény zenél,
egy patak súgja, ne siettess,
itt mindenki másként él.

Kövek őrzik léptem nyomát,
mesét, múltat és jövőt,
minden fűszál egy iránytű,
s mind mutatja az időt.

A nap, mint egy öreg mester,
megtanít hallgatni újra,
így létem a természetben,
visszatér a régi útra.

A föld lassan, lágyan ringat
mohaszínű ruhájában,
fuvallata megsimogat,
s szél dalol nagy magányában.

Virágillat hív magához,
madárszó fon koszorút,
bennem is az élet ébred,
ahogy az ég lángragyúlt.

Nem kell cél, se messzeség,
léptem maga lett az út,
mert a szívem végre indul,
fényéhez így visszajut.

Hold simít a határon,
álmok ülnek minden sarkon,
múltam elhagyott táj régen,
jövőm hív, hogy elringasson.

Lélek lépked, de hallgatag,
kavics csillan poros úton,
nem tudja még hova tarthat,
ballag tovább ólomlábon.

Régi barát, a csend kísér,
nem kérdez, így őrzi szavát,
szívem rezdül, megyek, ha hív,
azt dobogja, menj csak tovább.

Hegyeken túl, város nem cél,
rég feledt fény nem arra vár,
léptek sora emléket old,
mindegyik egyet most lezár.

Minden állomás egy kérdés,
minden kanyar egy új válasz,
és ha megérkezem egyszer,
talán megkapom a szárnyat.

És ha végül nem vágyom már,
nem kell több tér, sem az idő,
az út bennem bezárulhat,
hazahoz a vándorerő.

TM