Holdvilág ölel át,
ezüstfény simítja vállad,
csendben nyílik a lét,
s a lélek ledobja a fátylat.
Fönt, mint ősi jel,
kulcsot tart a titokhoz,
csendben, halkan érkezik,
mosolyog az álmodhoz.
Szívekben fényt gyújt,
lélegzik az égi csend,
álmot kerget éjjelente,
gyermeknek mesét teremt.
Néha ír egy halk imát,
elsimítja a gondokat,
csillagkulccsal kaput nyit,
hogy megtalálja a gondolat.
A hold őriz, s rád figyel,
láthatatlan úton vezet,
s míg benned nő a kétkedés,
szelíden rád nevet.
Hintázik a fényben,
megnő, majd elbújik,
mintha folyton kergetőzne,
a sötét égen elúszik.
Ezüstkanállal szór rád kedvet,
lemossa a tegnap árnyát,
a szívekben ébredőknek
leszaggatja a láncát.
S ahogy a fény rád hajol,
érzed, az éj nem is magány,
a hold ma benned ragyog,
és megnyílik a belső világ.
TM